Na akkor elmondom, miért vágta ki nálam (nálunk) a biztosítékot a Szabadság téri emlékmű, miért "gond", ha emlékművet állítanak a német megszállás áldozatainak.

A baj nem az emlékezéssel van, hanem a konkrét kompozícióval, a Gábriel arkangyalra támadó német sas szimbolikájával. Mert az ugye rohadtul egyértelmű, mi itten az áldozat vagyunk, mind, kollektíven, velünk történtek a rossz dolgok, nem mi cselekedtük azokat, ők voltak a bűnösök. Igen, 70 év után, amikor már alig él valaki, aki személyesen is érintett volna, a magyarok még mindig itt tartanak, a felelősség letúrásánál, a másra mutogatásnál, az ósdi, XIX. századi nacionalista szemléletnél, ami a nemzetet csak hősként vagy áldozatként képes látni a történelemben.

Pedig a néhány hős és sok-sok áldozat mellett rengeteg véres kezű, szolgalelkű, kapzsi gyilkos tömegei is ott vannak, a magyar nemzet nem a német megszállás, hanem saját saját ostobaságának, frusztrációjának, mohóságának és dühének az áldozata. És ezzel az ordas nagy áldozat-hazugsággal az a legnagyobb gond, hogy amíg a magyaroknak nem sikerül szembenézniük saját magukkal, a tetteikkel, a történelmükkel, a felelősségükkel, addig saját tévképzeteik és hazugságaik foglyai maradnak. Mindenről más tehet, minden bajt mások okoznak, tehát tenni sem kell semmit, elég acsarogni a mindenki másra, a bajok okozóira - és kész, ennyi.

Ja, és csak jelezném az ügy kapcsán is, hogy nagyon félreértelmezitek a világ többi részének (EU, multik, zsidók stb.) reakcióit, amit ti a magyar nemzettel szembeni félelemnek, irigységnek, rosszindulatnak láttok, az csupán megvetés és undor.