Csak jelzem, hogy az az ügyfél, aki magánügyben akar velem beszélni és a kollégákkal nem hajlandó megosztani, mi a problémája, az a büdös rohadt életbe nem jut el hozzám. Aki még a céges, névjegyre nyomott telefonszámomat se ismeri, azzal nekem nincs magánügyem.

Ezek a magánügyek három csoportba szoktak tartozni.
1. Piszlicsáré szarok, amivel alapvetően a gondnokhoz kéne fordulni (kiégett egy villanykörte a lépcsőfordulóban), de van az a típus, aki mindennel a főnökhöz fordul, mert az majd tuti elintézi. Hát persze, akkor miért nem rögtön Sólyom Lászlót hívod?
2. Olyat kér, amiről ő is tudja, hogy nem jár, cseréljük ki garanciában az általa szétáztatott parkettát, egy ekkora cégnek mit számít az a százezer, legyek megértő. Nem baszics, nem vagyok.
3. Überpofátlan faszság-kategória, vásároljuk vissza a két éve átvett lakást, de persze többért, mint amennyit ő adott érte anno, esetleg adjunk rá utólag még 10% engedményt, látja, hogy most úgyis akciózunk. Ezekre rá szoktam vágni, hogy persze, rendben, aztán mikor visszakérdez, hogy tényleg, akkor mondom, hogy á, csak vicceltem, de hát nyilván a kedves ügyfél is.

Komolyan nem értem az embereket. Lehet, hogy mégsem a jó székben ülök és inkább Kanadában kéne fát vágnom.