Meló után beugrottam Zarekhez, hogy segédkezzek a fülgyertyái meggyújtásában, beszarás, mit ki nem találnak a medikálmarketingesek. Ehhez képest belém diktált két tányér epres-mangós rebarbaralevest, majd elcipelt a Duna Plázába, merthogy gyümölcscentrifugát és szandált akart venni. Naná hogy egyikből se lett semmi, engem viszont rádumált egy pár Tóni Hilfiger névre hallgató cipőre, balek e vagyok. Egyetlen gond volt a csukával (az árán kívül), hogy az alultápláltságtól kába vietnami gyermekmunkások valószínűleg tévedésből vakító fehér cipőfüzővel látták el a jobb sorsra érdemes lábbelit. No problem, mondá Zarek, seperc alatt veszünk hozzá illő barna fűzőt.

Igen, sejthető a folxtatás, az egész kibaszott plázában nem volt barna fűző, Zarek pedig a bűntudat és megbánás legkisebb jelét se mutatta, míg én a kétségbeesés szakadékának peremén jártam a lelki vitustáncot. Az, hogy ezek után a bázisra visszatérve beérteem egy "Hahó!!!" belekiabálásával a fülébe illesztett kis tölcsérbe, pedig bele is köphettem volna, továbbá a haját se gyújtottam fel, ékes bizonyítéka, hogy én egyszerűen túl jó vagyok erre a világra.