Tegnap megültük a széder-estét, a hosszú vacsorák és a sok vendég ünnepét, amikor elviekben a 3200 évvel ezelőtti egyiptomi szabadulásra emlékezünk, gyakorlatban meg arra, hogy a macesz is csak egy virtuális koki az Úrtól, nehogy már túl jól érezzük magunkat. Mindenesetre már rutinszerűen, félálomban is össze tudnék dobni egy terraine-t vagy egy lassú tüzön sült bélszînt, beszéltük is Lacussal éjféltájt a Pedálban, hogy rendezni kellene egy vacsoracsatát, de amikor ma délben magamhoz tértem, két dologban biztos voltam: se a konyhámat, se vörös bort nem akarok látni egy darabig.