(Kösz K.F: és perdze bocs azért, amit most művelni fogok a novelláddal)

Jókedvű voltam, sok mindent elfelejtettem, köszönhetően a rozéfröccsöknek. Számba toltam egy rágót és nekivágtunk a Teréz körútnak. A csaj, akivel a kocsmából tartottam hazafele - blogger volt ö is, naná - részegen nevetett rám. Határozottan jó csaj volt.

A fiatalemberrel az Oktogonnál találkoztam, éjfél után. Elment mellettünk, sötét volt, nem vettem észre. Már előttünk járt, mikor a Mekiböl kiszürödö fényben hátulról megpillantottam. Elhallgattam, és a borgőzön át is zavart nyugtalanság fogott el. A vékony alak a kirakat hátteréből vált ki élesen, de mégis, azt hiszem, a ruháiról ismertem rá. Egyszerűen röhejes volt - balonkabát, kalap, a farmer alól pedig (esküszöm, így volt!) csizmaorr kandikált ki. A kezében pipa volt, hajlított szárú. Húsz vagy csak tizenkilenc éves talán... még haboztam, nem mertem elhinni... el akartam fordulni, de egyszerre éles nyilallás vonaglott át a szívemen, és utána oly heves dobogás fogta el, hogy meg kellett álljak. A szemét láttam meg, pontosabban a szemeit, mindkettőt. Nem volt rajta szemüveg. Kontaktlencse, az bizony.

A lány a kocsmából csodálkozva nézett rám, és én hebegve mondtam: - Kérlek... várj egy kicsit… beszélnem kell ezzel a sráccal…

És otthagytam őt és előresiettem. Nemsokára aztán meglassítottam a lépteimet. Sötét volt, túl sötét. A fiatalember nem fordult meg. Tudta, hogy mögötte vagyok. Nyugodtan ment tovább, csak a sarkon állt meg és a Körút felé fordult, ahol akkor húzott el az utolsó Combono a Moszkva tér felé. Borzasztó zavarban voltam, a torkom köszörültem. Melléje álltam, hogy észrevétessem magam. Lopva az arcát néztem, mely fiatalabb és keskenyebb volt még, mint az enyém. Az egészet szakál és bajusz fedte. Ó, ő volt az. És a pipa a kezében, a régi pipa... amit még költözéskor egy papírdobozba tettem, azt meg a gardróbszekrény legfelső polcára, aztán elfelejtettem... - Hé... nem látsz?... - mondtam végre halkan. - De igen. Én látlak - mondta, de nem fordult felém. Zavartan hallgattam. Aztán elszégyelltem magam. Nevetséges. Egy tizenkilec éves srác! A találkozás különös, de fel kell találjam magam. Laza leszek és jó fej, örüljön, hogy beszélhet velem. - Azonnal megismertelek - mondtam hangosan -, amint elmentél mellettem. - Tudom - mondta. - Hát mért nem jöttél oda? Nem vagy kíváncsi rám? Néma csönd. Ideges lettem. Kuka ez vagy mi, baszics. - Jó, tudom, milyen félénk és gátlásos vagy. De szedd össze magad, mert ennek semmi értelme... Egyszerűen gáz. Majd elmagyarázom neked, oké? De hát miért nem nézel rám... Nézd, harmincnyoly éves vagyok... De furcsa vagy... Haragszol rám? Nem felelt. A szája keserűen összehúzódott. - Eh!… - mondtam. - Ez a nagyszerű hallgatás, nagyon kemény! Jó, jó, emlékszem már... Hát aztán? Örökké nem csinálhatja azt az ember. Né, még talán szemrehányásokat teszel. Ugyan kérlek, a nagy hallgatásod csak üres pózolás... Mire mentél vele? - Sokat beszélsz – mondta. - Nagy dumás lettél, mi? - És akkor mi van? - kérdeztem sértődötten. - Jobb, mintha kuka maradtam volna... A ruhád meg igazán szánalmas – mentem át agresszívbe. - Balonkabát, kalap, kockás flaneling, csizma és hozzá ez a szovjet katonai derékszíj, minek képzeled magad? Egy cowboy-ba oltott Humpry Bogart-nak, aki most állt be a Vörös Hadseregbe? Bohóc, a gyász kategóriából – lendültem bele a savazásba. - Hát igen, kikupálódtál – nézett rám, de elismerés helyett lenézés sütött a tekintetéből. Ez az alak néz le engem?! - Szép a cipőd. - Ugye? Tomy Hilfiger – szúrtam közbe büszkén. - És az inged, az is márkás, ugye? - érdeklődött, de a hangjában semmi kedvesség nem volt. Nem válaszoltam. - És ez a kabát... olasz, ugye? Az órád meg svájci, mi? - És akkor mi van?! - vágtam közbe dühösen. - Nem lehet mindenki olyan igénytelen, mint te! Lebigyesztette a száját, ezt nagyon tudta. Kis rohadék. - Mikor lettél ilyen felszínes márkabuzi? Azt hiszed, az alsógatyádon lévő cimke bármit is számít, bármin is változtat? Hallgattam. Nem értettem, miért érzem kényelmetlenül magam egy ilyen pojáca előtt. - És a hajad? - folytatta. - Az egész kurva évfolyamon egyedül nekm van hosszú hajam! Sok sznob segglyuk joghallgató – lovallta bele magát. - Ja, az a fene nagy egyéniséged... Sok barátot szereztél vele az egyetemenen, mi? Mennyit is? Ööö, nullát? - szúrtam vissza. Most ő hallgatott dacosan. - Az embernek alkalmazkodnia kell – magyaráztam kedvetlenül. - Nem játszhatod örökké a kívülállót. Szerinted ki venne komolyan lófarokkal meg azokkal a bőr szarokkal a csuklódon? Milyen melót kapnál baszics?! - Ó igen, a munka... Mi van vele? Harcolsz az igazságért, kőkemény, tökös ügyészként? Vagy elmentél töritanárnak, hogy azt csináld, amit igazán szeretsz? - Nem igazán – sütöttem le a szemem. - Nézd, nem jön be ez a közszolgálati izé... Próbáltam, de nagyon szar, nem olyan, ahogy azt te elképzelted... Na meg szarul is fizet... Valamiből élni is kell, érted, na... - Ja, gondolom, kell a pénz a márkás cuccokra, a jó kajára, a menő piákra – gúnyolódott. - Mit is csinálsz akkor? - kérdezte ártatlanul, pedig biztosra vettem, hogy tudja. Rohadék. - Értékesítési igazgató vagyok egy nemzetközi cégnél – mondtam és nem értettem, miért hangzik annyira... szarul. - Nagyon szeretem a melót – bizonygattam -, ez az életem és jó vagyok benne, pompás dolgokat csinálok, honlapok, akciók... - Abbahagytam és ő sem kötözködött tovább. Hallgattunk. - És a könyvek? A regények, amiket meg akartál írni, a történetek, amiket el kellett mesélned, azokkal mi van? - törte meg végül a csendet. - Hát, nem igazán volt rá időm – magyarázkodtam sután. - Tudod, a meló... - Ja, persze. A meló. - Már nem látszott dühösnek, csak szomorúnak, Összeszorult a torkom. - De van blogom, nézd! - kezdtem el nyomogatni lázasan a telefonomat. - Látod? Dreamdancer, ez vagyok én! - Dreamdancer… - ízlelgette a nevet. -És mikor lettél buzi? - érdeklődött gúnyosan. - Sokan olvassák – folytattam elszántan – és szeretik. Egyszer még közönségdíjas is lettem egy goldenblogon... - Nem mondod?! Közönségdíjas?! A goldenblogon?! Térde borulhatok előtted? – érdeklődött. Cinikus faszfej. - Tényleg sikeres ember vagy. - Na jó, most már tényleg kezd elegem lenni belőled – jöttem megint dühbe. - Te akarod nekem megmondani a tutit? Ki a fasz vagy te? Egy senki, az. Olvasod a könyveidet, írod a szarabbnál szarabb verseket és elvagy a Nagy Világfájdalmaddal! Én legalább élek, szórakozom! - Aha. Élsz. Szórakozol. Mármint piálsz. Nem semmi. És gondolom beficcen még itt-ott egy kis fű, miegyéb... Élsz, mi? És meddig még? - nézett rám komoran. - Jaj de megható ez a felelősségteljes aggodalom! Bezzeg amikor leamortizáltad a szemedet, akkor nem filóztál! Aéaposan elkúrtad az egészet, ufye tudod?! Most mintha a srác érezte volna magát kényelmetlenül. - Még csajod sincs te lúzer! - váltottam témát - Azt se tudod, milyen íze van a pinának, nekem meg osztod itt az észt? De ne aggódj – veregettem meg a vállát atyáskodón – lesznek majd csajok, mindenféle és az jó lesz, hidd el! Olyanokat fogsz csinálni, amiket csak pornófilmen láthattál, és olyan jó csajokkal, hogy már a látványuktól a gatyádba élveznél – vigyorogtam. - Aha – bólintott. - És milyen lesz Ő? Tudod, akivel kiegészítitek egymást. Ő. Keserű lett a szám íze. Hallgattam és vártam, hátha mond még valamit. Valami mást. - Nincs „Ő” - mondtam halkan. - Nem létezik. Sajnálom. De vannak lányok, kedves, okos, jó fej lányok, akikkel jó együtt lenni... - Nem igaz! - tört ki. - Hazudsz! Csak feladtad, ahogy mindent, mert így minden sokkal-sokkal egyszerűbb! Nem hiszem el, hogy még mindig nem nőttél fel, hogy ennyire félsz!Te… te gyáva! - Ostoba vagy - mondtam. - Gyerek vagy. Ezek fantazmagóriák. Nincs igazad. Nekem van igazam. Én felnőtt vagyok, és megismertem az életet. Mit tudsz te az életről! Téged mindenki kinevetne! Egészen mellém állt, a szemembe nézett. - Nem akartam megismerni az életet... azt akartam, hogy az élet ismerjen meg engem... Igaz, engem mindenki kinevetne, és te nem akartad, hogy miattam téged is kinevessenek… De te tudod, nézz a szemembe, merj a szemembe nézni!... te tudod, hogy te vagy a nevetséges és kicsi... és hogy nekem van igazam... és hogy nem nevetséges, amit én mondok... te tudod, hogy nekem van igazam... te szegény... te kicsi... te senki... Merj a szemembe nézni... El kellett fordulnom; a helyzet ostoba és kínos volt. Tudtam, hogy téved. Nálam van az igazság. Sajnos. De már nem akartam az arcát a szarba nyomni. Úgyis megteszik majd mások. Ő lassan távolodott el tőlem, aztán nem nézett többé rám, lassan, gondolkodva indult meg. Percek múlva, halkan tudtam csak megszólalni: - Hová mész? Maradj... - suttogtam. De nem fordult már vissza. Csak a szavát hallottam még, távolról: - Emlékezz rá, hogy egyszer még, utoljára, találkoztál velem... És ha van még benned valami belőlem, írd meg nekik... írd meg ezt a találkozást... és írd meg nekik, hogy hagytalak el, és hogy tűntem el, beleolvadva az éjszakába, ifjan, szépen és végtelenül szabadon, hogy ne lássalak többé... Ezeket nagyon messziről hallottam már, és a karcsú alak vékonyodott, elfolyt, felemelkedett. Még néztem, azt hittem, hogy látom, de aztán rájöttem, hogy a város fényei közt csak egy páracsomó lebeg. A csaj a kocsmából türelmetlen lett. - Ki volt ez a srác? - kérdezte. - Egy régi ismerősöm - mondtam neki zavartan. - Kedves fiú... - Igen - mondta a lány kicsit élesen. - Csak egy bunkó. Miért nem mutatkozik be? Amúgy feltűnően hasonlít hozzád. Csak vagy 25 kilóval könnyebb - nevetett. Aztán hazamentünk és szexeltünk, majd a lány gyorsan elaludt. Nehéz kedvemről lassan oszolt el a görcs. A téma szép - mondtam magamban, felvidulva. - Sima posztnak túl hosszú volna. De egy novellát lehet belőle csinálni. Röviden, szatirikusan. Ma még úgysem posztoltam semmit. Leültem a Mac elé és rövid habozás után leírtam a címet: "Találkozás egy fiatalemberrel..." És csak tompán fájt már a seb.