30 körül lehettem, amikor először szembesültem azzal, hogy a generációm szép lassan kezd elkopni. Az emberek (kvázi)házasodtak, majd jöttek a gyerekek, eleinte a távolabbi haveroknál-ismerősöknél, majd a közelebbiek is bedőltek. A gyerekesek pedig rendszerint egy másik tér-idő kontinuumba kerülnek, más szabályok, életritmus meg minden, aminek én nem tudok és nem is akarok a része lenni. (Voltál már olyan "bulinak" nevezett izén, ahol egynél több kiskorú is jelen volt? Hadd ne ragozzam...)

Aztán elkezdtem blogolni és lassan azt vettem észre, hogy jé, hát van itt még bőven jó fej, kompromisszum- vagy kapcsolatképtelen, netán csak szabadságszerető szingli, akikkel lehet kocsmázni, eljárni, szexelni, utazni ésatöbbi, szóval no para. Igaz, hogy mind 5-10 évvel fiatalabbak nálam, de kit érdekel. Csakhogy. Csakhogy. Lassan ezek az emberek is elkezdtek bepárosodni, szaporodni, onnantól meg az ismerős szitu, a második generáció is erőteljesen kikopóban van. Jó, lassan majd csak jönnek a válások, aztán páran biztos megint megjelennek a színen, de ki tudja baszics, erre azért csak nem építhetek.

Szóval az van, hogy vagy előbb-utóbb megint ugrom egy generációt lefele, úgy 10-15 évet (mikor kapom meg a Papa becenevet?), vagy feladom, és hagyom, hogy engem is elnyeljen a mocsár és a feledés (fix kapcsolat, gyerek), ami viszont annyira fér össze a jellememmel, mint Oszama bin Ladennek az afgán My Little Pony Fan Club megalakítása.