Ezt akár viccesnek is mondhattam volna, de inkább szánalmas volt. Nagyon szánalmas. Mert a lecsó tényleg komoly dolog, tojással vagy rizzsel, kolbásszal vagy virslivel - régi, eldönthetetlen viták ezek. De hogy azért kapjak a képembe, mert szalonnazsíron akarom megfonnyasztani a hagymát, nem pedig olajon, na az azért gáz. Egyáltalán, hadd döntse már el az, aki épp főz, hogy milyen és mennyi alapanyagot használ fel, és ha az illető (én) jelzi, hogy valamiből többet venne, akkor talán hagyni kéne és kész.

De hogy erre azt ordítsák a képembe, hogy most már aztán elég legyen és fogjam be a pofámat, ha meg nem tetszik, húzzak haza, akkor mit lehet csinálni? Nem, nem ordítottam vissza, pusztán közöltem, hogy te idegbeteg vagy, majd az újabb felhívás után, hogy tűnjek el, összepakoltam(tunk) és hazamentem(tünk). A szerencsétlen szalonna távozás közben valami káromkodás kíséretében még utánam lett baszva, nem, még csak megjegyzést sem tettem búcsúzásnál, mindegy, legalább nem kell utólag azon filóznom, nem volt-e elhamarkodott a diagnózisom.

Tanulság? Tényleg nézd meg, kinek a meghívását fogadod el. (Az url beszúrását mellőzöm, ennyi jó érzés azért van bennem.)