Ez az Euroviziós Dalfesztivál, amit a héten többször is sikerült elkapnom a Királyi Egyesen, rendesen kihozta belőlem az agresszív mazohistát. Mert annak ellenére se bírtam otthagyni, hogy közben olyan fájdalmakat okozott a produkció, mintha egy kaktuszt használtam volna análvibrátornak, a kora 80-as évek legsötétebb diszkópop-korszakát élhettem újra. Jó, volt pár kivétel, az írek bepróbálkoztak a rock-kal, ki is estek hamar, a moldávok felvállalták saját zenei hagyományaikat, de a románokon kívül csak a portugálok voltak rá vevők.

Szóval nyáltenger volt minden szempontból, a döntősök közül talán csak az izlandi és az észt művektől nem tört rám azonnal a csatornaváltási pánik, de egyébként nagyon rossz volt nekem. Aztán végül csak felülkerekedett bennem a toleráns européer értelmiségi, hogy hát istenem, ez egy ilyen műfaj, nem szeretheti mindenki, legyen jó egyszer a sok elmaradott, degenerált ízlésű suttyónak is.

Oké, a liberalizmusomnak is megvannak a maga korlátai.