Ebéd után kimentem a temetőbe, hogy elkerüljem a jövő heti tömeget, persze nem sikerült, annyian voltak, mint a Westendben karácsony előtt, és a hangulat is hasonlóan meghitt volt. Nem vagyok egy nagy temető-látogató, ahhoz elsősorban hit kellene, az meg nekem sose volt, azt hiszem, én is - mint a legtöbben - saját magunk, nem pedig a halottak megyek.

Anyám már délelőtt kint járhatott (nem mondta), friss virág volt a vázában, a mécsesek még égtek, oda kerültek az enyémek is. És emlékeztem. Apámra, arra a kevésre, saját emlékeim keverdnek a fekete-fehér fotókon látható képekkel. Apai nagyanyámra, amint áll a konyhában az ócska tűzhely előtt öszen, görnyedt háttal és kavarja a hagymás tojást a feketére égett serpenyőben, a négy unokának. És anyai nagyanyámra, ahogy ül a fotelben, sima arccal, fekete hajjal, az ölében egy kutyával/macskával és keresztrejtvényt fejt.

Mikor visszafele jöttem át fél 5-kor a Margit-hídon, már teljesen sötét volt, a Rotschildban pedig kirakták a Milka-szaloncukrot. Szia tél.