A tegnap esti Roger Waters-koncert minden szempontból érdekes élmény volt. Először is én jegyért még az életben nem fizettem ennyit (18 ezer HUF), na de hát a Pink Floyd oly mértékben határozta meg korai ifjúságomat (ami kábé az ipari forradolammal eshetett egybe), hogy nagyon, szóval egyszerűen nem bírtam kihagyni.
Aztán meg ültem, székben (plüsskárpit!), ahelyett, hogy a színpad közelében küzdöttem volna az életemért, néhány korty levegőért meg hogy le ne rúgják a fejemről a szemüveget, szóval ez a helyzet annyira volt számomra természetes, mint dán dognak a misszionárius póz.1 És ami a legfontosabb: ez nem koncert volt, hanem show, látványos, profi, meg minden - de nélkülözte a pszichedelikus rock spontán keménységét és önfeledtségét. Persze lehet, hogy csak a teljesen alkoholmentes állapot miatt tűnt annak, a balomon ülő fazon például láthatóan boldog mámorban tapsolt bele a számok közepébe, úgyhogy különösen hálás voltam a jobbomon ülő luciának, hogy ő semmi ilyet nem tett.
Azért persze gerincborzoló volt az egész, be is kellett még ülnünk utána a Tandembe, hogy néhány Leffe-fel (én) és fél doboz cigivel (lucia) nyomassuk le az élményt, aztán hazamentünk, mielőtt ránk zárták volna a rácsot.
1 A zoofilek között is akadnak kezdők...
