Felugrottam nagyanyámhoz, meghallgattam a legutóbbi temetéses sztorit ("Borzasztó unalmas volt, úgy döntöttem, többre nem is megyek, elment a kedvem az egésztől. Legfeljebb majd ők sem jönnek el az én temetésemre..."). Ha már ott jártam, beállítottam a sütő óráját is, látszott, hogy próbálkozott vele az öreglány is keményen, a cucc ugyanis épp visszafelé számolt a sütő beindításáig, volt még vagy 6 óra az eksönig, de kilőttem. És megtudtam, hogy a hugiék már megint vittek valami szerkentyüt anyámnak, ott van az asztalon, de ő nem tudja, mi az. Megnéztem: egy laptop volt.

És arra gondoltam, én milyen leszek majd 86 évesen (valszeg évtizedek óta halott, de tegyük fel), mikor veszítem majd el a fonalat. Emlékszem, gyerekkoromban a PC, a PDA, a mobil, a mikró is sci-fi volt, és ebben most semmi túlzás nincs. Azt hiszem, nem akarok megöregedni, egy darabka múlttá válni, aki az agg haverjaival a tolókocsiban ülve Kádár ünnepi beszédeit parodizálva röhög, miközben mindenki sajnálkozva nézi a szenilis vén hülyét. Ez van. Most pedig megyek ágyat húzni. (Ez mindig hazabassza a kedélyemet.)