Az első telefon reggel 10-kor ébresztett, naná hogy elfelejtettem kilőni a mobilt. A hugi panaszkodott a repülőútra (légörvény, zuhanás, sikoltozó utasok), meg hogy busszal akar visszajönni Párizsból, mit mondjak, nem sajnáltam annyira. A következő telefon 3 óra műlva vert fel, kolegina számolt be a meló aktuális állásáról, ez is azon percek közé tartozott, amikor szívből gyűlöltem főnök lenni. Ekkor már alig bírtam visszaaludni, végül is délután volt, nehéz az életem, tudom.

És mindjárt neki is vágok az éjszakának, előbb születésnapozás, nem, ezúttal se az enyém, nekem nincs is olyan, fölöttem nyomtalanul szállnak az évek, mint amcsi bombázók az iráni atomreaktor fölött. A többit meglátjuk, holnap fél 7-kor kelek, meló van baszics, előre sajnálom magam.