Már megint tüntettem, pedig alapvetően utálok tüntetni, de az a kis náci patkány (Gy. M. a gyengébbek kedvéért) most sikeresen megugrotta az ingerküszöbömet. Pedig már hozzászoktam a politikai időutazáshoz, a legszebb komcsi időket idéző befektetési bankározós kormánypropaganda pölö már egy ásítást se képes kiváltani belőlem, de azért ez a listázós böfögés, na ez fájt. Egyrészt mert hogy lehettem olyan naiv, hogy komolyan azt hittem, a XXI. századi Magyarországon ilyen már nem történhet meg, másrészt meg mert el kellett hinnem, hogy ez tényleg komoly, ha ezeknek hatalom kerülne a kezébe, akkor ugyanott folytatnák, ahol '44-ben abba kellett hagyniuk.

Szóval kimentem a Kossuth térre, sárga csillagot persze nem tűztem ki, ez a leghülyébb ötlet evör, előbb halnék meg, mint hogy csillagot hordjak, soha, érted, SOHA. A teret meg finoman szólva nem töltötte meg a tömeg, jah, más se szeret tüntetésre járni, az embereknek megvan a saját bajuk, mondjuk anno is maximum az érdekelte őket, hogy be lehet költözni az üresen maradt házakba. És valamikor a himnusz alatt rájöttem, hogy menet közben, ki tudja, mikor, nagyon elvesztettem valamit, egy érzést, egy eszmét, hiába születtem itt, hiába magyar az anyanyelvem, hiába ez az otthonom, ez akkor is csak egy hely, amit szeretek, de mégsem az enyém, lakhatok itt, de mégsem tartozok ide, nem érzek büszkeséget az olimpiai aranyak miatt, nem fáj Trianon és a himnusz is csak egy dal.

Nem maradtam a tüntetés végéig hanem hazamentem és kellően szarul éreztem magam.