Az íróasztalfiókban kotorásztam a pendrive után (nem lett meg), mikor a kezembe akadt egy óra, valami régi, ütött-kopott vacak. Na most az óráimra kifejezetten kényes vagyok, fel tudnám sorolni valamennyit az első, 6 éves koromban kapott Zarjától kezdve, ezt a darabot viszont hirtelen nem tudtam hova tenni, csak abban voltam biztos, én sose hordanék ilyesmit. Tömeggyártású Doxa a '60-as évekből, a svájci óragyártás legsötétebb korszakából - igénytelen tok, pattintós hátlap, plexi "üveg", gagyi szövetszîj, egyszóval a korabeli Casio.

Aztán leesett, hogy ez apám órája volt, kábé ennyi maradt utána, meg az ócska cigarettatárca pár szétázott, mezítlábas Kossuth-tal. Ösztönösen felhúztam, az óra pedig elkezdett ketyegni, mintha az a 35 év állás fel sem tűnt volna neki, én pedig újra megnéztem. Fekete számlap, rakott indexek, kismásodpercmutató, jé, ez az én ízlésem, tulajdonképpen egy tisztítás, üveg- és szíjcsere után nem is nézne ki rosszul.

Talán rendbehozatom. Elég öreg vagyok már hozzá.