Egy estényi őrlődés után ma ismét meglátogattam a nyugdíjfolyósítót és fogcsikorgatva, de visszakértem a nyilatkozatomat. Simán visszaadták.

Azabaj, hogy kénytelen vagyok tudomásul venni a tényt: esélyem sincs az öregségi nyugdíjra, kizárt, hogy 65 éves koromig munkaképes legyek, ha a következő 10 év tuti lenne, azt is szó nélkül aláírnám. Ebben az esetben viszont óriásit bukom ha maradok, überracionálisan döntve vissza kell térnem, nincs mese.

A leggázabb, hogy innentől viszont anyagilag akkor járok a legjobban, ha már most eldobok kapát-kaszát és nyugdíjba megyek, megtehetem, megvan a szolgálati időm, a jogosultságom, azok, akik hasonló cipőben járnak, már rég meg is tették. Aztán persze dolgoznék tovább számlával, járulékot senki se fizetne, viszont felnyalnám azt a havi cirka 80 rugót, jó zsebpénz az, még ha a béremnek csak egy kis töredéke is. Elvégre mit kínlódjak a járulékfizetésért, nem? Én nyerek, az állam bukik, tiszta ügy.

A gond az, hogy ezzel pont annak a csoportnak a részévé válnék, akiket annyira megvetek, az ingyenélő, élősködő, munka nélkül az életet kibekkelni akaró hulladék közé, akik legfőbb célja, hogy valaki eltartsa őket, legyen az az állam vagy anyuci. Hiába melóznék mellette, akkor is tudnám, hogy az a nyugdíj nem illet meg, hiszen képes vagyok dolgozni, bármit is mondjanak az orvosok és a jogszabályok.

Szóval nem, nem választom a könnyebb és kifizetődőbb utat, majd csak akkor lépek, ha muszáj, de a lehetőségről sajnos nem mondhatok le. De a szájam íze még keserűbb.