Should I stay or should I go, ahogy a klasszikus mondta anno, ez itt a kérdés nyugdíjpénztárilag. Az első, indulati reakció az akkor is maradok, nem érdekel, baszódjon meg Orbán Viktor, legalább ennyivel is kevesebbet nyúl le a kis tolvaj geci. Aztán jön a lehiggadás, hogy nincs értelme maradni, mert fizethetek ezentúl is, mint mindenki más, de lófaszt se kapok érte és Szeretett Vezérünket ismerve addig forgatja a seggünkben a szöges gumibotot, amíg be nem adják a magánnyugdíjpénztári tagok a derekukat, (Vagy amíg egy felbőszült honpolgár menthető és teljesen jogos felindulásból fel nem robbantja a Kedves Vezért a picsába. De a csodákban legfeljebb reménykedni lehet, alapozni rájuk azonban nem.)

Szóval visszalépés, állami nyugdíj, fogadjuk el. És a gáz. Hogy egyrészt aki cseppet is ért a dologhoz, annak napnál világosabb, ez a rendszer 25 év múlva nem fog tudni működni, egyszerűen túl sok lesz hozzá a nyugger és túl kevés az őket eltartó adófizető, mintha valaki nyáron fűtés nélkül építene házat, hogy majd a kellemes időjárástól bent is meleg lesz és konokul tagadja, hogy télen ez nem annyira fog működni. Ha a mostani fiatalok-középkorúak nem spórolják össze a valóságban is a nyugdíjas évekre valót, bizony jó eséllyel éhen fognak dögleni. Nem csak poénból és unalomból indították el a nyugdíjreformot, amit most nulláznak le.

Másrészt meg a visszalépés után az aktuális Imádott Vezér szeszélyén múlik, mennyit is ad, persze, van rá törvény, de láttuk, mennyire lehet arra építeni. Majd kiállnak szomorú képpel, hogy hát 2010-ben nagyon el lett ez kúrva, válság van, egyszerűen nem tudnak miből adni, és ez még igaz is lesz. Persze lehet azt mondani, hogy holnaptól megduplázódik a születések száma, a Vezér pedig tuti jó fej lesz, etikus és korrekt, de hát a csodákról és a hozzájuk való viszonyról már elmélkedtem. Az állami nyugdíjrendszert elfogadni egyenlő a fej homokba dugásával és a majdani nyomorral.

És hogy akkor mi lesz? Nos, én valszeg maradok a magánnyugdíjban, mert veszítenivalóm egyszerűen nincs, remélem, valaki Nyugatról előbb-utóbb hallgat a pénztárak rinyájára és jól tarkón bassza a Nagyszerű Vezért, hogy ezt így talán mégsem és visszatérünk normálisba. Ha meg nem, akkor sincs semmi. A hivatalos pénzemet meg addig leszedetem a minimálra, ne kapjon az állam tőlem szart se, a különbözet meg megy egy önkéntes nyugdíjpénztárba, talán külföldibe, messze a mocskos kezektől, a Kedves Vezér pedig szopjon körfűrészt.