Abszinth-tal megnéztük a Nixon-filmet, ami arról szólt, hogy az elnök a lemondása után egy interjúban elismeri, hogy ő milyen rossz fiú is volt. Mindezt két órában. Az alkotás erős párhuzamot mutatott a Passióval: az elbukott főhős közepesen érdekes sztoriját lezáró, semmilyen izgalmat nem tartogató végjáték egész estét betöltő filmmé duzzasztása. De ebben legalább voltak vicces jelenetek, szemben a Passióval.

Azt hiszem, az a baj, hogy az amcsiknak olyan nyugis polutukai életük volt a XX. században, össz-vissz 1 db lepuffantott elnököt tudnak felmutatni, míg nálunk Tiszát lelőtték, Tekeki öngyilkos lett, Imrédyt, Szálasit és Nagy Imrét felakasztották, IV. Károly, Kun Béla, Károlyi Mihály, Horthy és Rákosi száműzetésben halt meg, azt hiszem, ez lehet az oka, hogy nem vagyok elég érzékeny a politikai interjúkban rejlő megrázó drámaiságra. A fenti konklúziót mindenesetre Abszinth-tal is megosztottam, legközelebb tuti kétszer is meggondolja, hogy elvigyen moziba.