Már jócskán elmúlt éjfél, mikor Daliéktól hazafelé tartva a Körúton leszólított egy csávó, hogy ő Belgrádot keresi, merre menjen? Mivel kizárólag németül volt hajlandó kommunikálni (miért nem marad otthon , aki egy szót se beszél angolul baszics, csipkednéd inkább a havasi gyopárt bőrgatyában szükdécselve az alpesi lejtőkön!), elég sokára jöttem rá, hogy nem a rakpartot keresi, hanem a várost. Közöltem, hogy az még elég messze van, de kezdetnek menjen balra, aztán az Üllőinél megint balra, onnantól meg go ahead, úgy 350 kilométeren át.

Utána meg két csaj talált meg egy szórólappal és invitáltak, hogy menjek a Vörös Pipacs nevű vendéglátóipari egységbe, ahol 5.000 HUF-ért annyi sört ihatok, amennyi csak belém fér és 20 gyönyörű lány táncol nekem. (A lapon olyan hívószavak virítottak, mint table dance, friendly service meg private dance.) Ez egyrészt imponált, hogy kinéztek belőm öt rongyot lájtkurvázásra, másrészt meg elkeserített, hogy ennyire egyértelműen sugároztam magamból az aktuálisan nincs kedvem egyedül lenni-fílinget.

Úgyhogy felszálltam az éjszakai buszra, ott nehéz magányosnak lenni, aztán hazasántikáltam.